A vasút a tömegközlekedési eszközök egyik legkedveltebb formája: gyors, kényelmes, illetve viszonylag olcsó. Emellett rendkívül biztonságos is, bár vonatbalesetek időről időre előfordulnak - emberéleteket nem kímélve.
A katasztrófák azonban odafigyeléssel és a szabályok betartásával általában elkerülhetőek lennének - ahogy elkerülhetőek lettek volna a következő három esetben is.
2002. február 20. - 373 halott, 65 sérült
Egyiptomban több mint 1300 vonat közlekedik naponta, sokak számára ez az egyedüli megfizethető közlekedési mód. A turisták és a tehetősebbek légkondicionált gyorsvonatokon utaznak; a szegények a régi, korszerűtlen járatokat használják, melyek gyakran - jócskán befogadóképességük fölött - tömve vannak. Ez volt a helyzet 2002-ben Kairóban is, amikor több ezer egyiptomi zsúfolódott össze az ötszáz kilométernyire lévő Luxorba tartó vonatban. A szerelvény 11 kocsija egyenként 150 ember befogadására volt alkalmas, de a helyszínelő rendőrök állítása szerint kétszer annyian voltak mindegyikben.
A zsúfolt szerelvény február 19-én, kedden éjjel 2 óra 30 perckor hagyta el Kairót. Körülbelül másfél óra múlva egy gázfőző felrobbant, és további hét kocsit felgyújtott. A lángoló vonat még négy kilométert ment, míg végül megállt egy kisvárosban, Kairótól 70 kilométerre délre - a mozdonyvezető egyáltalán nem észlelte a tűz kitörését. A kocsik belsejében hátborzongató látvány fogadta a helyszínre érkező mentőket.
Testek tucatjai égtek össze a felismerhetetlenségig, a tetemhalmok összetapadtak az intenzív tűz hatására. Holttestek égtek bele az ülésekbe, a ruhák, az ülésszövet, a hús égett masszává folyt össze.
Mintegy negyvenen akkor haltak meg, amikor kiugrottak az ablakon a lángoló vonatból. De sokan még ezt sem tudták megtenni: az ablakokat fedő rácsokhoz szorultak. 373-an haltak meg, 65 embert szállítottak kórházba. A sors iróniája, hogy az emberek egy vallási ünnepre tartottak, ahol arról emlékeztek volna meg, hogy menekült meg Izsák a tűzhaláltól.
Bár a nap még nem kelt fel az olaszországi Salernóban, nagy volt a nyüzsgés már hajnali négykor a pályaudvaron. Vagonokat rakodtak, utasok szálltak föl a kanyargó vonatra, a legálisan utazók többsége katona volt. Háború volt, így a csapatmozgatás, az áruszállítás, a civil forgalom nem különült el élesen. Öt órakor a két gőzmozdony húzta, 47 vagonból álló szerelvény lassan kigördült a salernói állomásról.
A tehervonat tele volt, amikor elhagyta az állomást, és perceken belül még jobban tele lett. Balvano kisváros után ugyanis, ahogy a szerelvény nekivágott a meredek Armi-hegynek, több száz potyautas rohanta meg a vonatot. Végül összesen hatszáz ember zsúfolódott a kocsikba.
A vonat nekivágott a hegynek, és vastag, fekete füstoszlopokat eregetett. A mozdonyvezetők tudták, hogy baj van, a plusz hatszáz potyautassal a két mozdony nem lesz képes leküzdeni az emelkedőt. A vonat elérte az Armi-alagutat, és egy ideig be is hatolt, ám a két mozdony egyszer csak nem volt képes továbbvontatni a terhet. A kerekek megcsúsztak, és a vonat megállt az alagút közepén.
A két mozdonyvezető nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, és amíg vitatkoztak, a kazánok tovább égtek, a kémények pedig elképesztő mennyiségű fekete füstöt okádtak az alagútba. A füst szénmonoxiddal volt tele, amitől az Armi-alagútban perceken, egyesek szerint másodperceken belül megfulladt 521 utas. A szerelvényen utazó hatszáz ember közül száznál kevesebben élték túl a szerencsétlenséget, ők is csak azért, mert a leghátsó kocsikban voltak, melyek még a szabad levegőn maradtak, amikor a vonat megállt. A tragédia - a legsúlyosabb európai vasúti baleset - híre nem került be az újságokba. A háborús cenzúra nem engedte át.
Az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb vasúti szerencsétlensége az első világháború idején történt. 101 ember halt meg, amikor két vonat frontálisan ütközött. Azóta sem volt súlyosabb vasúti baleset Amerikában.
A sajtó mégis közönyös maradt, alig akadt újság, amelyik megírta volna a szerencsétlenséget. Hogy miért? Az évek során két elképzelés is született a válasszal kapcsolatban, és mindkettőben van ráció.
1918 júliusában az Egyesült Államok már négy éve háborúban állt. A közvélemény belefáradt abba, hogy nap mint nap érkeznek a hírek a nagyobbnál nagyobb veszteségekről, és az emberek között nem tarthatott számot túl nagy érdeklődésre egy ilyen baleset - az újságok pedig ennek megfelelően viselkedtek. Egyesek szerint a vonat nem indulhatott volna el Shops állomásról, amíg egy expressz el nem haladt. Persze, ha szabad jelzést kapott, a forgalomirányítót is felelősség terheli.
A baleset idején az amerikai vasutak kormányzati kézben voltak. A túlélők és a hozzátartozók beperelték a vasúttársaságot, de a kormány a perek mögé nyúlt - és a sajtót is elhallgattatta. Állítólag családonként száz dollár kártérítést ajánlott végül. Sok munkásnak, aki a vonaton utazott, ez lett volna az első munkanapja. William Lloydnak, az expressz mozdonyvezetőjének pedig ez volt az utolsó. Július 10-én nyugdíjba vonult volna, ha megéri.